Ahogyan minden ember saját személyes életében, úgy a párkapcsolatokban is természetszerűen vannak feszültebb időszakok, hullámvölgyek, olyan helyzetek, amelyek megoldása több erőfeszítést kíván a korábban megszokotthoz képest.
Két ember kapcsolatában ezek fordulópontot jelenthetnek, és a végkifejletet tekintve nagyon sokat számit a megoldás módja.
Ki-ki egymaga próbálkozik, gyötri magát, hogy kiutat találjon, vagy közösen próbálnak változtatni, kompromisszumot keresni? Esetleg homokba dugják mindketten a fejüket és úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Vagy egyre csak távolodnak, tétlenül és tehetetlenül sodródva, minden közös álmot feladva, a különválás felé?
„A házasság nem tűzálló, meg lehet égni benne” – mondja a „Fireproof” című film egyik szereplője.
És milyen igaz.
– Van bármi, amit megtennél a házasságod megmentéséért? – kérdezi az apa a filmben, amikor tűzoltó fia bejelenti, hogy válni készülnek.
Jómagam azt szoktam kérdezni a pácienseimtől, hogy maradt-e még annyi szeretet egymás iránt, amibe lehet kapaszkodni, azaz maradt-e annyi érzelmi alap, amelyre a közös jövőt tovább lehet építeni.
Ameddig érzések vannak, addig erőfeszítésekre is képesek vagyunk.
Akkor is, ha éppen elveszni látszunk a mindennapokban, ha éppen felőrlődtünk a csipri-csupri vitákban. Amikor elkommunikálunk, elmegyünk egymás mellett és azt érezzük, a másik nem ért meg bennünket. És amikor már belefáradtunk.
Annak érdekében, hogy felül tudjunk emelkedni ezeken a helyzeteken, egy kicsit el kell távolodnunk a napi rutintól.
Párterápia során mindig az adott pár körülményeihez és lehetőségeihez igazítva állítom össze a tennivalókat. Ez lehet akár egy séta a közelben, lehet gyertyafényes vacsora a kedvenc vendéglőjükben, lehet hétvégi kirándulás, de akár egy hosszabb utazás is.
A lényeg, hogy semmiképpen ne otthon, a megszokott falak között kerüljön sor egy mélyebb beszélgetésre, ahol ugyanazokba a körökbe futnának, amelyekbe korábban.
Hatásosan működik a megismerkedés vagy az első közös randevú helyszínének meglátogatása. Az „emlékszel…?” kezdetű mondatok segítenek felidézni a kezdeti örömöket, azt az érzést, ami annakidején a varázslatot jelentette. És segítenek újra meglátni azt a másikat, aki volt egykoron.
Mindig egyedi és helyzetfüggő az, hogy hogyan haladunk tovább.
A filmbeli fiú 40 napra szóló feladatsort kap az apjától, minden nap egy újabb türelempróba. Különösen, hogy mindezzel egyedül kell megküzdenie, rendre falakba ütközik, a feleségétől jó ideig csak visszautasítást kap.
Kihívásokkal teli út, amin kapcsolati terápia során járunk. És nem elég az elhatározás, az elszántság. Mert vannak megtorpanások, visszaesések, „feladom”-érzések.
Szinte mindig szükség van egy támogatóra, a külső biztatásra, ahogyan a fiú esetében az apa tette.
És természetesen a hitre.
Meggyőződésem, hogy minden komoly próbatételhez, minden jelentősebb eredmény eléréséhez elengedhetetlenül szükséges a hit.
Nyilvánvalóan nem vallási értelemben.
Hiszen teljesen lényegtelen, hogy milyen erőt hívunk segítségül annak érdekében, hogy megvalósítsuk a céljainkat. Isten, Buddha, Allah, Őrangyalok, spirituális támogatók, ahogyan saját filozófiánk diktálja.
A lényeg úgyis a saját erőnk. Hogy hinni tudjunk önmagunkban, abban, hogy képesek vagyunk megtenni és végigvinni, amit elterveztünk.
Megéri. Mert ahogyan a személyes sikerek az ember önbizalmat erősítik, éppen úgy jelent összekovácsoló erőt egy pár számára, ha közösen tudták leküzdeni az eléjük gördülő akadályokat.
