Adventi bejegyzésemben arról írtam, mennyire különleges ez az ünnep. És egy álmomról, egy olyan Világról, ahol nincsen szükség, ínség, szomorúság…
Most mégis erről a legutóbbiról kell írnom.
Miközben sokan örömben, szeretteik körében töltik a mostani napokat, változatlanul számosan vannak egyedül, magányosan. Nem feltétlenül egyedüllétben, sokszor éppen abban a magányban, amit egy családban, mások társaságában lehet megélni…
Erről tanúskodnak azok a levelek, amelyek az elmúlt 24 órában érkeztek hozzám. Csupa olyan segítségkérés, ami arról szól, hogy a szeretett társ vagy család mennyire nem figyel valójában a másikra, másokra, egymásra.
Ma estére vezető hír lett a médiában egykori énekesnőnk, Mary Zsuzsi halála. A Szentestét még családi körben töltötte, ma reggel pedig holtan találták, üres gyógyszeres dobozok között.
Sehol nem közölnek statisztikát arra vonatkozóan, hány nem híres emberrel történik hasonló, hányan követnek el öngyilkosságot ezekben a napokban.
Arról sem, hányan dobták, dobják el az életüket a mostani válsághelyzetben, a hitelbedőlés, a kilakoltatás és kilátástalanság-érzés miatt.
Pszichológus vagyok, ez a hivatásom. És nyilvánvalóan ez a munkám is, amellyel előteremtem a saját megélhetést.
Mégis azt szeretném, ha sokkal kevesebb szükség lenne a munkámra.
Ha mindenki a közvetlen környezetében találná meg az odafigyelést, a törődést.
