A minap egy régi páciensem – nevezzük Máriának – megkeresett újra. Gyermekkori sérelemből adódó terápiáját bő másfél éve lezártuk, akkor elsőgyermekes anyukaként megtalálta az igazi belső lelki egyensúlyt. Párkapcsolata – amelyre minden korábbi feldolgozatlan sérelmét, azzal kapcsolatos szorongását kivetítette – harmonikussá vált, minden szempontból rátalált önmagára.
Második gyermeket terveztek, annak rendje-módja szerint meg is érkezett az új kis jövevény.
Mária – aki alapvetően is maximalista, minden tekintetben a tökéletességre törekszik -, nagyon igyekszik megfelelni a kétgyermekes anyuka szerepének. Nagyon is odafigyel, hogy elsőszülött kisfia semmiképpen ne élje meg sérelemként a kistestvér érkezését, hogy megkapja mindazt, amit korábban, egykeként. Hogy ne érezzen testvérféltékenységet.
Közben hatalmas bűntudat kezd kialakulni benne a második gyermeke iránt. Akinek már nem tudja ugyanazt a kizárólagos ráhangolódást nyújtani, mint az első gyereknek. Hogy most, a szoptatás napközben nem azokat a meghitt pillanatokat, együttléteket, egymásra hangolódást jelenti, amit először. Mert közben foglalkozik, akár legózik is a nagyobb gyerekkel.
Úgy érzi, nagyon sok szerepnek kell hirtelen megfelelnie, szétszakad, lefáradt, elfogytak az energiái.
Ritkán beszélek saját élményeimről, hiszen a terápia nem is szólhat erről.
Ezesetben kivételt tettem, és hogy hitelesen oldjam az aggodalmait, elmeséltem a saját emlékeimet.
A kisfiam éppen 2 éves és 9 hónapos volt, amikor megszületett a kishúga.
Régen vágytam már az anyaságra, így Balázs születése igazi eufórikus élményt jelentett. Hihetetlenül egymásra hangolódtunk, különösen, hogy fizikailag, külsőleg és lélekben is elképesztően hozzám hasonlított. Szabályosan összenőttünk…
Aztán eljött az idő, amikor megbeszéltük az apukájával, hogy számunkra eljött az ideje a kistestvérnek.
Számunkra, de nem tudtuk, nem tudhattuk, mennyire Balázs számára. Sokat meséltünk neki a születendő tesóról.
Várta nagyon, jóllehet akkoriban még nem volt ilyen fejlett és elterjedt az ultrahang, így azt, hogy milyen nemű a gyerek, csak a születésekor tudtuk meg.
Mellesleg ez éppen így volt jó, ma is így szeretném, éppen úgy, mint ahogy a karácsonyi ajándékaimat sem szeretném tudni előre.
Úgyis éreztem, hogy lány lesz….
Kétesélyes volt, vagy Zsófi születik, vagy Bence. Ahogyan Balázs akkoriban nevezte: Medence…
Zsófival kezdettől és máig is kivételesen jó testvérekké váltak, legnagyobb örömömre.
Bejegyzésem és ezzel az üzenetem éppen az, hogy igenis legalább akkora – ha nem nagyobb változás, mérföldkő – gyermektelen házaspárból átváltani gyermekessé, mint egygyermekesből szülőkből kétgyermekessé.
Annakidején igyekeztem én is mindennek megfelelni, teljesíteni minden szerepet. Anyaként, feleségként, háziasszonyként.
És arra emlékszem, nagyon is élénken, hogy amikor Zsófi négyhónapos lett, szabályosan végkimerültségben éreztem magamat, minden energiám lefogyott. Mintha nem is két gyerekem lenne, hanem legalább négy.
Ez az érzés, állapot eltartott egy ideig…
Időbe tellett, amire minden helyre/visszaállt.
Balázséknál hamarosan megszületik a második gyermek, Máté.
Nekik is írom ezt a bejegyzést, és természetesen mindenkinek, akik a második babát várják, vagy már éppen megszületett.
Mert ez egy igazi újabb mérföldkő az életükben. Hatalmas változás, feszültségekkel és akár kialvatlanságokkal is teli. Miközben oda kell figyelni az első gyerekre is.
Nem könnyű…
Kitartás, türelem és maximális összefogás szükséges mindkét fél részéről!
Aki részese volt már komolyabb házfelújításnak, bizonyára nem lepődik meg azon a csúszáson, hogy az általam tervezett július helyett Karácsonyra lett készen minden….
Most, hogy készen lett, imádok leülni ebben a szobában.