A házassági válsághelyzet leggyakoribb okának a bizonyos harmadik felbukkanása tűnik. Már ha nevezhetjük egyáltalán felbukkanásnak.
Hiszen szinte minden esetben bebizonyosodik, hogy nagyon is voltak korábban előjelek arra vonatkozóan, hogy valami nincsen rendben, valami már nem olyan, mint régen, hogy kezdtek kialakulni repedések.
A házasságterápia során többnyire kiderül, hogy valóban voltak jelek, amiket nem akartunk tudomásul venni, jelzések a másiktól, amiket nem akartunk meghallani.
Inkább elhallgattuk, nem beszéltünk róla.
Mert szeretnénk hinni, hogy amiről nem beszélünk, az talán nem is létezik.
A pszichológia ezt a helyzetet tagadásnak hívja, magát a jelenséget az elhárító mechanizmusok egyikének tekinti.
Egy kicsit érthetőbben: a lelki működés sajátossága, hogy tudattalanul igyekszik elhárítani azokat a dolgokat, helyzeteket, melyek veszélyt jelenthetnek az én, az „ego” számára, amelyek fenyegethetik a harmóniát, lelki egyensúlyt, és amelyek stresszt vagy szorongást okozhatnak.
Amikor nem akarunk tudomást venni egy veszélyhelyzetről, akkor tagadjuk, azaz valójában kiutasítjuk, kiiktatjuk a tudatunkból a zavaró jelenségeket. Ezzel egyfajta távolságot tartunk a valós helyzettől.
De szükségtelen hangsúlyozni, hogy ezzel messze nem oldottuk meg az adott problémát.
A harmadik felbukkanása tehát sohasem hirtelen történik.
Két ember kapcsolatába akkor tud belépni egy harmadik, ha kialakul egy rés, amelyen beférkőzhet.
Mert azok a bizonyos repedések, amelyekről kezdetben nem akarunk tudomást venni, egyre növekednek, egyre nagyobbak lesznek. Akár szakadékká is válhatnak.
A repedések elégedetlenséget, egyfajta hiányérzetet mutatnak. Ahol pedig elégedetlenség, hiány van, az természetszerűen pótlást igényel.
Itt tud belépni a harmadik.
Pszichológusként hiszem, hogy minden helyzet egyedi.
Párterápiás tapasztalataim alapján azonban mégis látnom kell, hogy gyakorlatilag két nagy csoportba sorolható az ekkor megírható forgatókönyv.
Az egyik, amikor az elcsábult fél nagyon is tisztában van azzal, hogy ez csak egy pillanatnyi fellángolás. Hiszi, hogy el fog múlni.
„- Nagyon szeretlek, veled akarom leélni az életemet, ez biztos. De találkoztam valakivel, aki megérintett. És ezt az érzést most szeretném kiélni.”
De mit tud kezdeni ezekkel a mondatokkal az, aki hallja? Félre tud-e állni egy kis időre? A nem tudni, mennyi időre…
És lehet-e eddigi társunkat, életünk legfontosabb szereplőjét úgy tekinteni, mint egy tárgyat, amit időlegesen használaton kívül helyezünk és feltesszük egy polcra?
Miközben ezeket a mondatokat kimondjuk, össze vagyunk zavarodva. Mert megzavart egy új érzés. De mélyen hisszük, hogy igaz, hogy ez csak egy átmeneti állapot, és bizonygatni próbáljuk a hosszú távú elkötelezettségünket.
Közben azonban nagyon mély sebeket ejtünk. Nem csak a szavainkkal. Ott áll a megbántott fél, összetörten, önbecsülés- és bizalomvesztetten.
A harmadik felbukkanása ráébreszti a korábbi jelekre, arra, hogy már sokkal korábban tennie kellett volna valamit. Megbocsát és tenni akar. Változni, változtatni a korábbi megszokotton, bármin, csakhogy visszatérjen a régi harmónia.
Párterápia során ez az egyszerűbb helyzet. Legalábbis ilyen esetekben valószínűbb az eredményesség, az együtt-maradás.
Persze a megbocsátás csak az első lépcső. A könnyebbik.
Ami sokkal nehezebb, az a bizalom helyreállítása. Amiért sokkal többet kell tenni, amin sokkal többet kell „dolgozni”, mint magán a kapcsolaton kellett volna korábban is, kell most és a jövőben mindig.
A másik típusú „forgatókönyvről” legközelebb írok.
Aki részese volt már komolyabb házfelújításnak, bizonyára nem lepődik meg azon a csúszáson, hogy az általam tervezett július helyett Karácsonyra lett készen minden….
Most, hogy készen lett, imádok leülni ebben a szobában.
