Egy Pszichológus Naplójából

Leggyakrabban a tökéletes melankolikusnak nevezik az ebbe a típusba besorolható személyiséget, tulajdonságai alapján teljes joggal.
Három legfontosabb jellemzője: befelé forduló, gondolkodó, borúlátó.

A melankolikus temperamentumú ember hajlamos az elmélyülésre, átgondolt, elemző módon ügyel a legapróbb részletekre is, éles szemével az élet lényegének a mélyére lát.
Csendes szemlélődése lefoglalja, nem követelődzik, sőt, kifejezetten szereti a magányt.
Tehetséges alkotószellemmel bír, melyhez komoly, céltudatos attitűd társul. Így szinte minden helyzetben megtalálja a helyes megoldást.
Művészi fogékonysága segít abban, hogy értékelni tudja a világ szépségeit.
Az írók, zene- és képzőművészek többsége a tökéletes melankolikusok közül kerül ki, különösen, ha a veleszületett zsenialitás megfelelő ösztönzést és támogatást kap.

Érzékenyen figyel másokat, aggódik mások sorsáért és átérzi a problémáikat.
Türelme és mély empátiás készsége alkalmassá teszi arra, hogy a gondokat elemezve megfelelő pszichológiai tanácsot adjon. Együttérzése őszinte, önfeláldozó természete miatt mindig lehet számítani a törődésére.

A melankolikus személyiség mindig rendteremtésre, szervezettségre és főként tökéletességre törekszik.
Ez külső megjelenésében is megnyilvánul, többnyire jól öltözött, tiszta és ápolt.
Takarékos természete nyomán soha nem kihívó, inkább az egyszerűséget és a praktikumot helyezi előtérbe.
Táskájában és zsebeiben szinte mindennek megvan a maga helye, tele van mások szemében haszontalannak látszó tárgyakkal, eszközökkel, valójában”csak” arra van felvértezve, hogy a legváratlanabb helyzetekben is feltalálja magát.

Örök idealista, és ahogyan önmaga számára perfekcionista módon állítja fel a mércét, ugyanúgy egy eszményi, hibátlan társ megtalálására törekszik.
Óvatosan közelít a külvilághoz és az emberekhez. Előbb megbizonyosodik arról, hogy ki milyen tulajdonságokkal rendelkezik, és csak azután enged magához közel másokat. Ennek megfelelően kevés számú, de annál igazabb barátot tudhat magáénak.

Lelkiismeretessége, tervszerűsége, tökéletességre való törekvése a munkájában is megnyilvánul.
Elemző munkakörben kiváló teljesítményt nyújt, hiszen messzemenőkig ügyel a részletekre, precíz, kitartó és alapos.

Rendezettsége és szervezettsége abban is megnyilvánul, hogy állandóan listákat készít. Szabályosan lételeme a különböző jegyzetek, táblázatok és grafikonok gyártása. Elméjében szinte sorakoznak az adatok, számoszlopokban gondolkodik, nem is igazán érti, hogyan lehet ezek nélkül élni.

Mentalitásában nem az idő számít, hanem az elvégzett munka minősége, végeredménye.
Jelszava: dolgozni csak jól érdemes.
Megfigyelőképessége segít észrevenni a gondokat, találékonysága a probléma megoldását eredményezi és mindig következetesen végigviszi, amibe belekezdett.

Leggyakrabban népszerű szangvinikusnak nevezik az ebbe a típusba sorolható személyiséget, tulajdonságai alapján teljes joggal.

Három legfontosabb jellemzője: nyílt, beszédes, derűlátó.

A szangvinikus temperamentumú ember nem csak egyszerűen társasági ember, hanem bárhol is van, pillanatok alatt feltalálja magát, a társaságok középpontjába kerül, hangadóvá válik, akit követnek a többiek.
Természetes kisugárzása magával ragadó, érzelmeit őszintén kinyilvánítja, könnyen szerethető, ugyanakkor csupa naiv ártatlanság, jóhiszeműség jellemzi, emiatt nem is igazán észleli a rá irigykedők negatív érzéseit.

Hiába is próbálná, nem tudja magát visszafogni, hiszen lételeme a szereplés, az állandó pezsgés. Vele mindig történnie kell valaminek, történik is, körülötte mindig zajlik az élet.
Nagyfokú nyitottsággal és kíváncsisággal tekint a nagyvilágra, minden érdekli, hamar lelkesedik a legapróbb dolgok iránt is.

Szinte állandóan derűs és vidám, jó humorérzékkel rendelkezik, teljes mértékben a mában és a mának él, ha meg is bántják, soha nem haragtartó, hiszen mindig boldogan akar élni.
Számára az élet egy tündérmese, melynek minden pillanatát mély átérzéssel éli, élményeit színes történtekben fogalmazva meséli el.

Egy szangvinikus mellett jó élni, mert örök napsütést varázsol maga köré, derűje feloldja a környezetében lévők rosszkedvét, szorongását, felrázza a fásultságot, folyamatosan lelkesít és energiát ad.
Az unalmat, unatkozást már csak azért sem ismeri, mert állandóan keresi a történéseket, programlehetőségeket, a világért el nem mulasztana semmit, ki nem maradna semmiből. Ő az, akinek egyidejűleg legalább két-három megbeszélt találkozója van, szélsebesen röpköd egyik helyről a másikra.

Személyiségének lényege természetesen a munkájában is megnyilvánul, szinte mulatsággá változtatja a munkát.
Hajlamos halmozni a tennivalókat, önként elvállal egyszerre több feladatot, gyakorlatilag mindent bevállal. Lelkes, energikus, ezzel munkatársait elbűvöli és csatlakozásra ösztönzi.
A sok vállalás teljesítése, különösen a határidők betartása azonban messze nem erőssége…
Csapatmunkában azonban maximálisan lehet építeni kreatív gondolkodására, eredeti és merésznek hangzó ötleteire, hiszen igazi színes, alkotó egyéniség.

A hozzám fordulók túlnyomó többsége önbizalomhiánnyal küzd, beszámol önértékelési nehézségeiről, kisebbségi érzés nyomán létrejött belső szorongásairól. Teljesítményorientált világunkban ez persze egyáltalán nem meglepő.

Lépten-nyomon általánosságban is azt látom, hogy napjainkban az emberek szinte éhezik önmaguk megismerésének lehetőségeit, kutatják az önfejlesztés útját.
„Ismerd meg önmagad” – hirdette a felirat az ókori delphoi jósda bejárata fölött. A mondást Thálésznak, a milétoszi filozófusnak tulajdonítják, aki Krisztus előtt 624-től 546-ig élt.
Látható tehát, hogy az önismeret fontossága és igénye évezredekre visszanyúló jelenség.

Nem véletlen, hiszen akkor tudunk jól boldogulni a nagyvilágban, akkor tudunk harmóniában élni önmagunkkal és másokkal, akkor tudjuk igazán megvalósítani, kiteljesíteni önmagunkat, ha tisztában vagyunk a képességeinkkel. Ha éppen olyan jól ismerjük az erősségeinket, mint a gyengeségeinket. Mindkettővel jócskán rendelkezünk mindnyájan…

Az önbizonytalanságában bátortalanul csetlő-botló embertársunkban is szunnyadnak kiváló képességek, melyek kibontakozásához csak megfelelő helyzet és alkalom szükséges. És persze bátorítás.
A mindig magabiztosnak látszó, a siker hullámain szárnyaló, sokak által irigyelt emberről pedig hamar kiderülhet, hogy valójában nagyon is esendő.
A két példa közötti különbség talán pusztán abban rejlik, hogy melyikük mit tud, mit hisz, mit mer elhinni önmagáról.

De hogyan ismerhetjük meg és minek mentén értékelhetjük önmagunkat reálisan?

Akárhány pszichológiai irányzat alakult – és nagyon sok -, szinte valamennyi megalkotta a maga személyiségelméletét, a maga tipológiáját, kategóriákat felállítva, hogy mintegy fogódzóként ezekbe sorolhassa az egyes embereket.
Ez természetesen éppen olyan lehetetlenség, mint asztrológiai szemlélettel azt vallani, hogy adott nap adott percében született valamennyi gyereknek azonos lesz a sorsa.

Az azonban mindenképpen kétségtelen, hogy számos azonosság, közös irányvonal felfedezhető.

Mint említettem, minden pszichológiai iskolának megvan a maga típustana. Az önismereti igényre építve úgy gondoltam, hogy ezúttal visszanyúlok az alapokhoz, a kezdetekhez.

Az első, részletesen kidolgozott típustan megalkotója Hippokratész volt (Kr. előtt 460-375), akit egyben az orvostudomány megalapítójának is tekintünk.
Az általa testnedvek, vérmérséklet alapján felállított személyiségtípusokat – mely elméletet ötszáz évvel később Galénosz továbbfejlesztett –, a mai napig használjuk.

Ezek a tudósok az egyes típusokat a négy alapelemmel – úgymint levegő, föld, víz, tűz – kötötték össze.

A következő négy alaptípust különböztették meg:

Szangvinikus: A vér a meghatározó testnedve, eleme a levegő. Gyors érzelmi reakciók jellemzik, melyek könnyen keletkeznek, viharosak, de hamar lecsillapodnak. A közgondolkodásban ő a szalmaláng-típus.
Kedélyes, barátságos, közvetlen, jó kapcsolatteremtő emberek, akikből árad az életkedv. Egészséges arcszín, jó felfogás és gyors mozgás jellemzi őket.

Kolerikus: A sárga epe a testnedve, eleme a tűz. Hirtelen feltámadó érzelmi reakciók jellemzik, melyek azonban erősek és sokáig tartanak, Gyakran elragadják az erős indulatok. Testtartása határozott, tekintete nyílt, arcbőre sárgás. Megjelenése tetterőt sugároz.

Melankolikus: A fekete epe a testnedve, eleme a föld. Lassan és nehezen alakulnak ki érzelmi reakciói, de tartósak és nagy erősségig fokozódnak. Leginkább a levertség, bánat és szomorúság érzése jellemzi. Nehezen hoz döntéseket, arckifejezése gondterhelt, külseje törékeny.

Flegmatikus: A nyálka az alapvető testnedve, eleme a víz. Lassan és nehezen alakulnak ki az érzelmi reakciói, nem is igazán intenzívek és nem tartósak.
Alapvetően nyugodt, kiegyensúlyozott, egykedvű emberek, ők azok, akikre azt mondjuk, „fát lehet vágni a hátukon”. Megjelenésük, tekintetük jellegtelen, kifejezéstelen.

Ez a besorolás természetesen nagyon általános, és hangsúlyozni szeretném, hogy soha nincs „tiszta” típus, azaz mindenkiben van egy kicsit, vagy jobban mindenből. Ettől vagyunk egyediek, igazi önálló személyiségek.

Ami miatt mégis fontosnak tartom ezt a tipológiát, az éppen az, hogy napjainkban számos tréningcég használ újonnan kidolgozott személyiségteszteket, melyek valójában éppen erre a négy alap-személyiségtípusra épülnek.
Ezekből lett mostanra a kék/zöld/sárga/piros személyiség, illetve a ’T”, „N”, „F” „H” kategória, amelyek alapja mind valahol Hippokratésztól eredeztethető.

A következő blogbejegyzéseimben részletesebben ismertetem a négy alaptípus ismérveit.